Egy piarista a 19. századi irodalom kánonjából - Dugonics András

Napjainkban egy piarista diák számára Dugonics András neve aligha ismeretlen, noha ma már nem emlegetjük irodalmunk legnagyobb alakjai között. A 19. században Dugonics András piarista szerzetes  mint „a nemzeti szellem egyik legnagyobb ébresztője” a nemzeti kánonhoz tartozott. Az országos ismertséget és sikert Etelka (Pozsony–Kassa, 1788.) című regénye hozta el neki.

Dugonics András (1740–1818) szegedi dalmát kereskedőcsalád gyermekeként született, az ottani piarista gimnáziumban tanult, majd 1756-ban belépett a piarista rendbe. 1774-től a nagyszombati egyetem matematika tanszékének tanára lett. Az egyetem Budára (1777), majd Pestre (1784) telepítése után ő is Pestre költözött, majd 1788-ban az egyetem rektora lett. A tudákosságnak könyvei (Pest, 1784) című matematikai tankönyvének színvonaláról megoszlik a tudománytörténészek véleménye, az viszont kétségtelen, hogy számos ma is használt matematikai fogalom (sugár, henger, egyenlet, köb, hasáb) az ő nyelvi leleménye. Több iskolai színjátékot írt – magyarul és latinul –, feldolgozta a klasszikus eposzokat, átültette őket magyar nyelvre (Trója veszedelme. Pozsony,1774, Ulysses. Pest, 1780.). Magyar történelmi drámai – Kun László, Toldi Miklós, Bátori Mária – az első magyar színtársulatok repertoárjának alapdarabjai közé tartoztak (Jeles történetek. Pest, 1794.).

1786-ban, alig két hónap alatt írta meg Etelka című művét. A budai cenzor visszautasította a megjelenését, csak a bécsi cenzor engedélyezte. Az első kiadása 1788-ban Landerer Mihály gondozásában jelent meg 1000 példányban. Az egyébként is tekintélyes példányszámú megjelenés után 1791-ben megjelent a második kiadása bővített jegyzetekkel, majd 1805-ben újra kiadták, immár szegedi ö-ző nyelvjárással, így a hazai irodalom első bestsellerei közé tartozik. Népszerűségét jelzi, hogy 1793-ban a regényt Soós Márton átiratában színpadra állították, 1794-ben a történet folytatásaként Dugonics drámát írt (Etelka Karjelben. Pest, 1794.), 1800-ban pedig a szerző szemelvényeket közölt munkájából (Etelkából ki-válogatott remekje a helyes magyarságnak. Pozsony, 1800.), Már a 19. században veszített népszerőségéből, ma a nemzeti kánonnak legfeljebb a tekintetben része, hogy az első magyar regényként szerepel a tankönyvekben.

Az Etelka cselekménye a magyar honfoglalás idején játszódik. A történet középpontjában Etelka, Gyula kapitány leánya (akiről a regény vége felé kiderül, hogy Árpád fejedelem gyermeke) és Etele, a magyarokkal rokonságban álló Karjel királyfi szerelme áll. A lányba azonban a bolgár fejedelem fia, Zalánfi is szerelmes, Etelére pedig Huba vezér leánya, Világos vet szemet. Mivel Világos nem tudja meghódítani a férfit, bosszút esküszik, s Rókával, a tót származású gonosz tanácsossal szövetkezik, aki a két szerelmest a fejedelmi udvarban besározza. A cselszövés kiderül, Zoltán fejedelem Rókát kivégezteti, de ekkor Gyula Zalánfihoz kényszeríti feleségül a lányát. A nász után Etele és Zalánfi bajvívása Zalánfi halálával végződik, így Etelka és Etele elnyerik egymás kezét. Majd „azon nagy Istennek, ki őket annyi veszedelmekből kegyesen kisegíteni méltóztatott, örök hálákat adhassanak, kőből egy oltárt építtettenek Rákos mezején. Beleszúrták Attilának kardját, melléje faragtatták Etelének buzogányát s kalpagját. Ezeken felől az oltárnak azon lapjára, mely Buda vára felé fordult, e szavakat vésették a művészekkel: a Magyarok Istenének.” Ezt a jelenetet ábrázolja a belső címlap előtti metszet, melyen Etelka és Etele látható hagyományos magyaros öltözékben, az Attilától örökölt kard és a „Magyarok Istenének” emelt oszlop mellett. A képet a kor egyik legjobb kvalitású metszője, Tischler Antal készítette. Jellemző adat, hogy Dugonics a mű megjelenéséért 160 forintot kapott, az első kiadás 10 metszetéért 70 forintot fizetett. A háttérben a világosi vár romja rajzolódik ki, melynek motívuma végigkíséri a könyvet, az egyes szakaszok élére a más-más perspektívából ábrázolt várrom került, egy-egy szereplő arcképével. A metszetnek ez az ábrázolásmódja felhívja a figyelmet a háttérül szolgáló történelmi múlt és jelen folytonosságára, valamint az emlékezés mint nemzetet teremtő erő fontosságára.

Az előszóban Dugonics leírja, hogy Etelkát a „feledékenység tartományából” hozza elő, hangsúlyozza, hogy magyarul ír, „régi magyarinknak vitézségeket… szertartásaikat,” a magyar közmondásokat, példabeszédeket szeretné megörökíteni „édes hazámnak fenntartására” (I. 2–3.). A 18. században a területi alapon meghatározott hungarustudat helyét fokozatosan átvette a nyelv, a szokások (ezen belül a műben kitüntetett szerepet játszó öltözet) és a származás alapján együttesen meghatározott nemzet (natio) fogalom, itt ennek a tükröződését láthatjuk. A történethez csatolt terjedelmes néprajzi, földrajzi, nyelvészeti jegyzetek is ezt a hazafias célt, a nemzet konstruálását szolgálják. Mítoszt akart teremteni, de a tudomány talaján állva. Gondoljunk csak főhőseinkre, már nevük megidézi Attila, a hun fejedelem alakját, a mű elfogadja a magyar nemzet hagyományos hun–magyar eredetmagyarázatát, de nászuk az északi népek és a magyarok nyelvrokonságának elismerését is jelenti. A finnugor nyelvrokonság elméletéről szóló első munkát Sajnovics János 1770-ben publikálta, elfogadva ebben a Hell Miksa által feltételezett a karéliai őshazát, így Dugonics a kor kurrens tudományos eredményét tette széles körben ismertté. Ez a nemzetfogalom ugyanakkor kizárja az idegeneket, így a gonosz tanácsos a tót Róka alakjában jelenik meg, ugyanígy negatív szereplő a bolgár Zalánfi, de olvashatunk lusta oláhokról is.

A mű nagy sikerét nem kis részben aktuálpolitikai áthallásainak köszönhette. Ezt a szerző olyannyira fontosnak tartotta, hogy Az Elelkának kulcsáról című értekezésében külön összefoglalta bírálatait, hogy későbbi nemzedékek is megérthessék. Zoltán fejedelemmé választásakor a magyar rendek egyik legfőbb sérelméről ír, arról, hogy II. József (1780–1790) nem koronáztatta meg magát királlyá, és nem tett ígéretet az országgyűlés összehívására, a törvények betartására. A piarista szerző fájlalja az egyház elleni támadásokat, kifogásolja a német tanácsosok szerepét az ország igazgatásában („külországiakat felemelni nálam annyit tészen, mint ebre bízni a nyájat” – II. 58).

A honfoglalás kori magyarság felidézéséhez sok-sok régi irodalom, történeti, néprajzi forrást használt fel, kiemelten a Szeged környéki hagyomány elemeit. Az idegen kifejezéseket nagyon tudatosan kerülte. Kazinczy Ferenc szerint a kötet nyelvezete nehézkes, alantas, a regény követelményének nem felel meg, sok vulgáris kifejezést használt benne („szaros,” „A szél ellen ne peselj, mert magadat vizeled le.”), Dugonics ezt a kritikát visszautasította, mert szerinte csak az élő nyelv sajátosságait rögzítette.

A mű irodalomtörténeti jelentőségét adja, hogy az epikai műfajok változásában korszakos jelentőségű. A regény mint több cselekményszált mozgató, számos szereplőt bemutató, hosszabb időszakot felölelő epikai műfaj Európában már két évszázada jelent volt, a 17. század második felében jelentősen megújult az eposz, a történetírás és az emlékirat műfajával kölcsönhatásban, így egyre szélesebb társadalmi rétegek érdeklődését keltette fel. Hazánkban a 18. században fordítások formájában jelent meg néhány regény. Az Etelka jól tükrözi a regény műfaji megújulását: épít az érzelmes történetmesélésre (román), a történeti mítoszképzés (eposzi szándék) mindvégig jelen van a műben, a jegyzetek a történeti munkák világát idézik fel, mégis mindezt úgy sikerült Dugonicsnak egész művé formálnia, hogy felkeltse a kor olvasói érdeklődését. Dugonics András más regényeket is kiadott (Arany pereczek. Pest–Pozsony, 1790., Gyapjas vitézek. Pozsony, 1794.), sőt írt egy művet Etelka lányáról, Jolánkáról is (Pest–Pozsony, 1803–1804.), ezeknek a népszerűsége azonban már messze nem érte el az Etelka sikerét.

 

Bácskai-Horváth Hajnalka