Horányi Elek: Memoria Hungarorum… - Egy 18. századi lexikon

„Ki tájékoztatna engem magyar írásokról és szerzőkről? Nem tudok senkiről, aki erre vállalkozhatna. De nem is hiszem, hogy bárki is fog írni erről a témáról, avagy valami különlegeset írhatna, hiszen a magyarok mindig is olyan természetűek voltak, hogy többre becsülték a jó lovat s a fényes szablyát egy érdekes könyvnél” – írta 1708-ban Jakob Friedrich Reimann hallei tudós. A bírálatra cáfolatul szinte mozgalommá vált a magyarországi műveltség múltjának, a magyar tudományosság eredményeinek feltárása. A magyar irodalom- és tudománytörténet első összegzését Czvittinger David (Specimen Hungariae literatae. Frankfurt–Lipcse, 1711) állította össze.  A megélénkülő irodalomtörténet-írásnak (historia litteraria) kiemelkedő alakja volt Horányi Elek (1736–1809) piarista szerzetes, akinek Memoria Hungarorum et Provincialum scriptis editis notorum című, 1775–1777 között kiadott háromkötetes munkája nemcsak a korszak számára nyújtott tájékoztatást az egyes szerzőkről, hanem egészen a 20. századig használták adatgazdagsága, pontos ismeretei miatt. Az e napon született Horányi Elekre e művével emlékezünk.


A 18. századi irodalmi lexikon mai fogalmainknál sokkal tágabb spektrumot ölel fel. A század elején irodalomnak tekintettek minden olyan művet, melynek megírásához, megértéséhez tudományos képzettség, erudíció szükséges – így történeti, filozófia, orvosi műveket is a tárgykörébe soroltak; a magyar literatúra fogalmába pedig beletartozott minden magyarországi író, bármilyen nyelven íródott is munkája. A korszak folyamán megkezdődött az irodalom és más tudományterületek szétválása, megnövekedett a nemzeti nyelvű művek jelentősége.

Horányi Elek Budán született, több jezsuita gimnáziumban is tanult, de 1753-ban a piarista rendbe lépett be, majd 1756–1758-ban Rómában folytatta tanulmányait. Hazatérte után több piarista gimnáziumban tanított, 1768-ban kapott engedélyt, hogy tudományos művek írásával és szerkesztésével foglalkozzon. Kezdetben inkább a természettudományokkal foglalkozott: Magyarországon elsőként ismertette Benjamin Franklin elektrosztatikai elméletét; a gyakorlati oktatáson, a kísérletezésen alapuló fizikatanítás fontosságáról is írt tanulmányt. Munkásságának jelentős részét tette ki mások munkáinak sajtó alá rendezése: több rendtársának a műve az ő gondozásában jelent meg (pl. Florian Dalham: De ratione recte cogitandi, loquendi et intelligendi. I–II. Velence, 1770.), és számos történeti forrást is kiadott (pl. Bethlen János: Historia rerum Transilvanicarum. I–II. Pozsony, 1782–1783.).

Horányi az 1760-as évek végén kezdett historia litterariával foglalkozni. Az 1770-ben Velencében kiadott Dalham-könyv előszavában tájékoztatta a tudós világot elképzeléseiről. Az írói lexikont a munka első részének képzelte, a második részben az iskolákat és az ott működő tudósokat, a harmadikban pedig a külföldről Magyarországra került szerzőket akarta bemutatni. Valószínűleg még ugyanebben az évben Velencében megjelent az írói lexikonból egy tervezet, egy minta Prodromus címmel, mely már részleteket is tartalmazhatott a műből, ennek azonban fennmaradt példánya nem ismeretes. A kiadvány 1773-ra készülhetett el, melyet eredetileg Lipcsében akarta közzétenni, egy magyar származású professzor, Bél Károly András közreműködésével, aki azonban visszautasította a kiadást. Végül Anton Löwe kiterjedt lipcsei kapcsolatokkal rendelkező pozsonyi könyvkereskedő költségén jelent meg az első és második kötet Bécsben, a harmadik Pozsonyban.

Tanulságos Horányi munkamódszerének vizsgálata, mely jól jellemzi a 18. század művelődési viszonyait és nehézségeit. Itt még nem is az internet, hanem a könyvtárak mint információgyűjtő helyek hiányára kell gondolnunk. Ekkoriban formálódtak az első nagyobb nyilvános könyvtárak, ebben élen jártak a 18. századi főpapok (Barkóczy Ferenc, Klimó György). A szerzetesrendi könyvtárak között a jezsuiták és a piaristák gyűjteménye jó színvonalúnak számított, de még így is a pesti rendház könyvtára talán 4000 kötetre tehető. Nem véletlen, hogy Horányi nagy gondot fordított magánkönyvtárára (később ez a piarista könyvtár fontos állományrésze lesz), de tudjuk azt, hogy például Ráday Gedeon péceli könyvtárát is használta munkája elkészítéséhez. A humanizmus óta a tudományos közélet egyik legfőbb színtere a levélváltás volt, melyekben a szerzők folyamatosan reflektáltak egymás munkáira, beszámoltak egymásnak olvasmányélményeikről, továbbadták az új „kutatási” eredményeket, így teremtve diskurzust a szereplők között. Horányi Elek a hazai 18. századi levelezési háló egyik csomópontja lehetett, ami lehetővé tette számára az alapos forrásfeltárást a lexikonhoz. A munka kezdetekor körlevélben fordult a jezsuita Kaprinai Istvánhoz, Pray Györgyhöz, a pálos Kollarich Joachimhoz, az evangélikus Cornides Dánielhez és a református Weszprémy Istvánhoz, hogy segítsék őt a magyarországi írók adatainak összegyűjtésében, ez jól szemlélteti Horányi vallási toleranciáját, mely a korszakban még korántsem volt magától értetődő. A jezsuitákkal viszont Horányinak feszült volt a viszonya, így az ő támogatásuknak nem található nyoma a levelezésben, noha ők élen jártak a történeti források feltárásában. A piaristák közül Koppi Károly, Hannulik János segítette munkáját, de felhasználta a rend történetírójának, Kácsor Keresztélynek munkáit is. A historia litteraria többi korabeli képviselőjével, Bod Péterrel, Weszprémi Istvánnal, Wallaszky Pállal is gyakran váltott levelet. A segítség mértéke nagyon különböző volt: egy-egy adat közlésétől, pontosításától kezdve terjedelmes jegyzetekig, akár egy-egy életmű egyészének összegyűjtéséig terjedhetett.

A Memoria hungarorum… három kötetében összesen 1155 író, tudós szerepel betűrendben. Egy-egy szócikkben a rövid életrajz után a művek felsorolása következik, a névmutató a harmadik kötet végén kapott helyet. Horányi lexikonjába csak a Magyarországon (a magyar korona alá tartozó tartományokban) született szerzőket vette fel, ennek értelmében például kimaradt Johannes Amos Comenius, Antonius Bonfini és Petrus Ransanus munkásságának ismertetése, bár Szent Márton (316–397) szerepel a könyvben (II. 560–577.). A kultúrtörténeti szereplőket, mecénásokat, pártfogókat igyekezett mellőzni. Így például Lorántffy Zsuzsanna (1600–1660) erdélyi fejedelem asszony széles körű művelődéspártoló tevékenységét csak röviden említi, de tehetségét az 1541-ben Moses és a profetak címmel kiadott könyvével kapcsolatban emeli ki (II. 503–504.). Literátornak még ő is azokat a személyek tekintette, akik legalább disszertációjukat megjelentették, bármely tudományterületen. Makó Pál (1723–1793) matematikai munkásságát éppúgy ismerteti (II. 541–543.), mind Mileter János (1691–1755) orvostudomány körébe tartozó műveit (II. 543).

A korábbi lexikonszerzőknél ugyanakkor nagyobb figyelmet szentelt az irodalomnak, a költészetnek, gyakran ad esztétikai értékelést. Gyöngyösi István (1629–1704) nagyságát a modern nemzetek legnagyobb költőivel, Tassóval, Voltaire-rel állítja párhuzamba (II. 62–63.), Koháry István (1649–1731) költészetét, tehetségét értékeli a legtöbbre a hazai költők közül (II. 390–396.), Haller László Fénelon-fordításának pedig nyelvhasználatát, annak eleganciáját dicséri (II. 72–73.). Felekezeti vonatkozásban tárgyilagos, katolikus és protestáns szerzőket egyforma súllyal közöl. Nagy figyelmet fordított a kortársakra, teljesen friss munkák is bekerültek a kiadványba, így Dugonics András (1740–1818) 1774-ben megjelent Trója veszedelme című eposza is (I. 609–610.). Egyenrangúan kezelte a magyar és latin nyelvű irodalmat, de a nemzeti nyelven író munkákat többször külön dicsérte, szerinte Bessenyei György (1747–1811) elegáns retorikájú műveivel sokat tett a haza nyelvéért, kultúrájáért (I. 287–288.).

A Memoria Hungarorum… a hazai és külföldi tudományos világ számára a korábbinál alaposabb és megbízhatóbb tájékoztatást kínált a magyarországi szerzőkről. Több tudományos társaság tagjai sorába fogadta Európában Horányit, hazánkban is többen méltatták munkáját, sokan fogtak hozzá a kiegészítések gyűjtéséhez. Mintegy húsz évvel később Horányi kiadta az A-tól C-ig terjedő anyag bővített változatát, ebben a korábbi 220 író helyett 406 író szerepelt (Nova Memoria Hungarorum et Provincialium scriptis editis notorum. I. Pest, 1792.). Ebben a kötetben nemcsak pótlások, apró javítások szerepelnek, hanem egyfajta szemléletbeli változás is megfigyelhető, Horányi az 1780-as években egyre közelebb került a nemesi mozgalomhoz, a magyar nyelviség felértékelődött számára, de ezt a munkát már nem fejezte be.

Bácskai-Horváth Hajnalka