Török császárok krónikája - a piarista könyvtár egy 16. századi nyomtatványáról

Könyvtárunk egyik legértékesebb nyomtatványa Török császárok krónikája néven ismert a szakirodalomban. Az 1597-ben keletkezett, szerző megjelölése nélkül kiadott művel kapcsolatban felmerült, hogy Tinódi Sebestyén egy elveszettnek hitt műve lehet, de tényleges szerzője Baranyai Decsi János (1560 k.-1601. május. 15.). A mai napon elhunyt humanista tudósra, az első magyar közmondásgyűjtőre e munkájával emlékezünk.

A históriás ének megtörtént (vagy megtörténtnek vélt) eseményt, „lött dolgot” elbeszélő verses alkotás, melyben a szöveg és dallam elválaszthatatlan egységet alkot. A 16–17. századi, három részre szakított Magyarországon egyik legmegbecsültebb és legnépszerűbb műfajok egyike, nagy szerepe van például Bánk Bán, Toldi Miklós alakjának népszerűsítésében, a Hunyadiak kultuszának építésében, de a török ellenes harcokról való tudósítás egyik legfontosabb formája is.

Könyvtárunk históriás éneke egy másik könyv kötéstáblájában maradt fenn (Martin Chemnitz: Loci theologici… Wittenberg, 1615), 1898-ban a történész Lukinich Imre még piarista növendékként ismertette. A nyomtatvány 18 leveles lehetett, ebből 12 levelet őriz könyvtárunk. A kiadvány másik töredéke a brassói könyvtárban került elő 1966-ban, így ma a krónikás ének csaknem teljes szövege ismert. A címlapja csonka, a négysoros címből 14 betű olvasható csak, Holler László Az pogány törökök történetéről és az keresztyének végső győzelméről címrekonstrukciót javasolta, de a szakirodalom többnyire Török császárok krónikája címen tartja nyilván. A műfaji követelményeknek megfelelően a címlapon szerepel utalás a vershez kapcsolódó énekre, de annak töredékes volta miatt az ének sem azonosítható.

A szerző a művet 1597-ben írta, „Mikor a törökrűl gondolkodnék búában”. A nyomtatvány végén – a nyomdászjelvény helyén – a Báthory-család fametszetű címere látható. A tizenöt éves háború időszakában (1591/1593–1606) járunk, mikor az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom nyílt összecsapása zajlott a Magyar Királyság területén. A Habsburgok igyekeztek egy nemzetközi törökellenes szövetséget (Havasalföldi, Moldvai Fejedelemség, Német-római Birodalom, pápai állam, Perzsia) létrehozni, melyben kulcsszerepe volt az Erdélyi Fejedelemségnek. A mű célja, hogy Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet (1588–1597, 1598–1599, 1601–1602) a törökellenes háború folytatására buzdítsa. Alapgondolata, hogy a törökkel egyezkedni nem szabad, mert az még a béke színe alatt is a keresztény civilizáció megsemmisítésére tör.  Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) uralkodásától, a magyar–török harcok kezdetétől kezdve idézi fel részletesen, pontosan az oszmán történelmet, melyben a török terjeszkedés álnok, megtévesztő módszereit mutatja be, majd egyúttal önkritikát gyakorol: hosszasan ecseteli a magyarság bűneit, a keresztény világ belső megosztottságát. A szerző szerint mégis van remény arra, hogy a török terjeszkedés megállítható. Az érvelését egyrészt az európai országok gazdasági és hadi potenciáljára alapozza, másfelől pedig a korabeli protestáns eszkatológia (egy vallás túlvilágról és távolabbi jövőről szóló tanítása) jelképeivel, gondolataival (Dániel próféta négy birodalmának lutheri értelmezése; a törököknek mint Góg és Magóg utódainak pusztulása; a megnyesett, de gyökerében ép fa motívuma) magyarázza.

A krónikás ének szerzője nem fedi fel kilétét, a mű végén annyit árul el magáról, hogy „egy puszta Clastromban Székelyek városában” élt. A históriás ének szerzőjeként felmerült Tinódi Sebestyén (1510–1556), akinek csak hírből ismert Török császárok krónikája című énekével vagy annak kivonatával azonosították a művet. Mára a kutatás tisztázta, hogy Baranyai Decsi János (1560–1601) munkája lehet. Baranyai Decsi a wittenbergi egyetemen tanult, majd Strasbourgban doktorált filozófiából. Latinul és görögül verselt, Báthory Zsigmond híveként haditetteiről írt magasztaló költeményt. Jeles humanista történetíró volt, a teljes magyar történelem megírására vállalkozott, de végül csak saját koráról, Báthory Zsigmond uralkodásáról szóló rész készült el (Commentarivm de rebvs Vngaricis). Fontosnak tartotta ugyanakkor a magyar nyelvű eredeti műveket és fordításokat, melyek a múlt példáit felsorakoztatva a hatékony hadviselésre és a politikai erények gyakorlására oktatják az olvasókat, így ő például Rotterdami Erasmus görög–latin szólásgyűjteményét átültette magyar nyelve, kiegészítve több magyar példával (Adagiorum Graeco–Latino–Ungaricorum. Bártfa, 1598.). 

Baranyai Decsi a mű keletkezésekor a marosvásárhelyi iskola tanára volt, az énekben szereplő feltűnően sok közmondás pontosan megegyezik az Adagia megfogalmazásával, valamint történeti tárgyú műveivel szemléletbeli, míg egy kéziratban fennmaradt, latin nyelvű, Báthory Zsigmondhoz címzett beszédével pedig szinte teljes tartalmi azonosságot mutat. Mindezek révén szinte kétség nélkül állítható, hogy a mű szerzője Baranyai Decsi János. A humanista író talán nem érezte elég magas színvonalúnak a históriás éneket, ezért nem örökítette meg nevét a versben.

A nyomtatványt 1597–1598 között Szebenben Johann Fabricius nyomdájában adhatták ki, ezt a szebeni papírmalom azonosított vízjele alapján már korábban is valószínűsítették, Borsa Gedeon pedig a kiadvány betűtípusainak más itteni kiadványokkal való összevetése révén egyértelműen igazolta. A szebeni nyomda a 16. században a szászság szellemi központjaként jött létre, de a legrégibb erdélyi nyomda működése során mindvégig nagyon szerény műhely maradt, többnyire csak rövidebb terjedelmű, iskolai vagy alkalmi használatra szánt műveket adtak ki.