Prohászka Ottokár 1869-től 1871-ig végezte gimnáziumi tanulmányait a nyitrai piarista gimnáziumban.
Láttatok már régi pergament-kódexeket, melyeket szorgalmas barátok keze írt? Az írás bevezető betűje a legpompásabb; aranytól ragyog s élénk tavaszi színek gyúlnak ki rajta; angyalfejek kandikálnak a betűnek öbleiből, mint megannyi díszes, rozmaringos, tulipános ablakból; mosolyogva integetnek, hogy fogjatok hozzá, olvassátok; biztatnak, hogy az írott gondolat van olyan szép, mint az a színes betű. Az evangélium bekezdő betűje Betlehem. Ezt a gyönyörű iniciálét kidolgozta az Isten müvészí kézzel; aranyat, égi glóriát pazarolt rá; színeket, zománcot nem kimélt; apró vonásokban, bársonyos, lágy tónusokban kipontozta benne nagy gondolatait.”
Láttatok már régi pergament-kódexeket, melyeket szorgalmas barátok keze írt? Az írás bevezető betűje a legpompásabb; aranytól ragyog s élénk tavaszi színek gyúlnak ki rajta; angyalfejek kandikálnak a betűnek öbleiből, mint megannyi díszes, rozmaringos, tulipános ablakból; mosolyogva integetnek, hogy fogjatok hozzá, olvassátok; biztatnak, hogy az írott gondolat van olyan szép, mint az a színes betű. Az evangélium bekezdő betűje Betlehem. Ezt a gyönyörű iniciálét kidolgozta az Isten müvészí kézzel; aranyat, égi glóriát pazarolt rá; színeket, zománcot nem kímélt; apró vonásokban, bársonyos, lágy tónusokban kipontozta benne nagy gondolatait. S melyik az a vezető gondolat a betlehemi kinyilatkoztatásban? Az, melyet az angyal hirdet, hogy megjött s belépett a világba a Megváltó, s eljött hatalmassá, erőssé, úrrá tenni az embert.
Fölséges gondolat; de még fölségesebb a mód, mellyel a gondolatot megvalósította. Végignézett palotákon, házakon, kunyhókon, sátrakon, s fönnakadt a betlehemi barlangon s mondá: Lakást keresek magamnak; no, ennél rosszabb nem lehet, tehát ez a legjobb nekem! Végigmustrált tógát, tunikát, vértet, palliumot; végre rongyokat talált s mondá: Ruhát keresek magamnak; no, ennél silányabb nem lehet, tehát ez a legjobb nekem. Azután diadalszekér kellett neki és trón, s bejárta az Orienst, a Capitoliumot s a Palatiumot ; nem talált; végre azonban ráakadt egy bárdolatlan jászolra, s mondá: ennél hitványabb nem lehet, tehát ez való nekem. S bíbor és szőnyeg s koszorú is kellett neki dicsőséges bevonulásához, s ismét végigfutott Szíríán, Indián s Cipruson, míg végre száraz sarjúval s aljazott szalmával beérte s gyönyörködött ez imperatori díszen. S miután koldusnak, szegény felöltözködött s a jászol szalmájára leült, miután a világ lábai alá került, s mélyebbre már nem szállhatott – kikiáltatta magát angyalok, próféták, csodák, jelek által annak, ami volt öröktől fogva: Istennek; proklamációt adott ki az emberiségnek fölszabadítására, s fölemelte a szegényt, a rabszolgát; a magasba fölszorította a társadalom elnyomott s megvetett rétegeit; minden embert fölmagasztalt az isteni élet magaslatára; fölébresztette az elcsigázott, elgyötört embert az istengyermek méltóságának öntudatára, s szabadságot ígért s követelt mindenkinek számára az örök életre. S ugyan hogyan s mi által eszközölte mindezt?
Éknek állt be a pogány, historikus társadalomnak alapjai alá; az emberben, akár bíborban, akár rongyban jár, rámutatott az örök értékre; amit eddig értéktelennek, silánynak hittek, annak végtelen értékére ismert; s így a szegény a király mellé került, a jászol a trón mellé állt, s a barlang a palotát sem nem imádta, sem nem irigyelte. Szóval kifordult az alája csúsztatott éktől a világ, s Krisztus a kifordítója. Valamint minden revolució alulról fölfelé s minden reform belülről kifelé tör; valamint a hegyeket nem rakták össze darabokból, hanem alulról emelte föl azokat az ég felé a földalatti erő: úgy a megalázódott s a föld méhébe s a társadalom legalsó rétegeibe leszállt Istenfia gyökerében fogta meg az emberiség fáját, alapjai alá nyúlt a társadalomnak s fölemelte benne mindazt, ami alacsony, állatias, elnyomott, nyomorék és rab volt. S íme, előléptek azok, kik üregekben, lyukakban s barlangokban laktak; kik rongyokban jártak s földön, szalmán, szénán, szennyben s piszokban éltek s haltak, s azt mondták: Mi isteniek vagyunk; mi rabszolgák s zsarnokok csordái nem lehetünk. S tagadhatták-e azt az urak s a királyok, Krisztusnak testvérei? Előléptek a kifosztottak, a kizsaroltak ezrei, kik a kényszer vagy a zsarnokság igája alatt nyögtek, s azt mondták: Isteniek vagyunk s testvérek; ostorcsapásokkal magunkat ezentúl hajtatni nem engedjük, hogy palotákat építsünk másoknak, sőt gúlákat sírokul egyik-másik fennhéjázó úrnak, mialatt mi sárból tapasztott vityillókban élünk. Engedjetek helyet nekünk! Nekünk is, testvéreiteknek! Krisztus sürgeti! A sziklák hasadékaiból, a patkányok társaságából kiszorít az Isten; állt oda be az odúba, hogy kiemeljen minket onnan; öltözködött rongyba, hogy lássa a szokás terheltségétől megvakult világ, hogy nem illik az Isten-gyermekhez rongyokba öltözötten csavarogni a világban.
De nemcsak ez a típus mozdult meg! Ami nyögött s degradált volt, az mind megmozdult a betlehemi proklamációtól. Fölébredtek az élvhajhászat mámoros áldozatai, a nők s a gyermekek, kiknek gyöngeségét taposta az állatias erő.
Fölébredtek Babilon ifjú és szép leányai, kiket ragyogó kocsikon s megkoszorúzva vittek Militta templomának csarnokaiba, hogy addig vissza ne térjenek, míg koszorúik el nem hervadtak. Fölébredt s panaszos hangon áldotta az Istent az a tízezer szíriai leány, kiknek jajveszékelése eddig a hieropolisi templom arany boltozatairól visszhangzott, és más tízezer, kik Daphne ligetel közepett kristálytiszta folyók partjain lelküket szennyezték. Felébredt az emberi érzés, vagyis inkább az isteni öntudat a «luxuriosa Corinthus»- ban s Ciprus rózsás ligeteiben, s az undor hidegétől s a jobb ember lelkesülésének hevétől megrezzent a világ, végignyilaIt a szent borzadás Szírián, végig Fönicia pálmaországán Amon templomáig, s Karthago is s aDÚ azon túl van, már új eszményekről álmodott; álmában meglátta Perpetuát!
Lett új világ!
Voltaképp pedig a világ nem kész, hanem tovább fejlik; fejlik azon az úton, melyre Krisztus állította; fejlik föltartóztathatlanul azon elvek erejében, melyeket az Úr erjesztőül rejtett az emberiségbe. Új világot akart a Megváltó, azért a régi alá állt s kifordította azt. Leszállt a mélybe, nem hogy magával vigyen házakból barlangba, tisztes ruházatból rongyokba, kultúrából troglodita tengődésbe; hanem azért szállt le, hogy azokat, kik ott lenn senyvednek patkányok közt, fölhozza, s azokat, kik a szenvedély karmai közt elvéreznek s elhervadnak, kiszabadítsa. Leszállt a rnélységbe, nem hogy csitítson s hirdesse, hogy így van az jól; hanem hogy ébresszen s arra a belátásra segítsen, hogy az így nem mehet tovább. Leszállt a mélységbe, nem hogy az érzéketlenség tompa mámorát oltsa a degradáltak vérszegény ereibe, hanem hogy világosságot gyújtson, verőfényes, szúró világosságot, s megvilágítsa vele a szenvedély s a bűn által megbecstelenített embernek tarthatatlan állapotát. Ez a betlehemi bemutatkozás tehát egy világprogram! Ez a jászol diadalszekér; rajta ül az Istenfia, az emberek testvére, s mikor megindul, magával sodorja mindazt, aki szegény, aki szenved, aki nyomorult; mindegyik fölemeli fejét s az Isten-gyermek jussát követeli erényben éppúgy, mint hozzá méltó életben; földet s eget kér!
