Könyvtárunk féltve őrzött kincsei közé tartoznak Petőfi Sándor két művének első kiadású példányai. A kötetek habár nagy kincsei könyvtárunknak mégis gyakran kerülnek le a polcokról, mert szívesen mutatjuk be őket az ide látogató diákcsoportoknak. Nemcsak azért, mert tanulmányaikban jelentős szerepet töltenek be Petőfi verseivel, hanem azért is, mert Petőfi maga is tanult – ha csak egy évet is – a pesti piarista gimnázium falai között.

Mester: Jöszte ide gyermek, tanulj okosodnyi, bölcselkednyi!
Gyermek: Micsoda ez: bölcselkednyi?
Mester: Mindeneket, valamellyek szükségesek igazán megérteni, igazán cselekednyi (véghez vinni), igazán kimondanyi.
Gyermek: Kicsoda tanét meg engemet erre?
Mester: Én, Isten segítségével.

A Központi Könyvtár raktári rendezési munkái kapcsán sokszor olyan kötetek kerülnek a könyvtáros kezébe, melyek első pillantásra nem tűnnek különösebben érdekesnek, de a későbbi munka során kis nyomozással kiderül, hogy a kopott borító értékes, különleges könyvet rejt, mely földrajzi és történeti szempontból is messzi vidékekre vezeti a kutatót, érdekes kapcsolatokra mutat rá.

Napjainkban természetesnek vesszük, hogy a gyermekek színes képekkel illusztrált könyvekből tanulják meg a betűvetést, melyek rögzítését rövid történetek, mondókák segítik elő. Az alábbiakban az ábécéskönyvek egy korai példányát mutatjuk be, melyből a későbbi II. Rákóczi Ferenc fejedelem is írni-olvasni tanult.

Nyelvújítás alatt általában az 1778/1790–1820 között, Kazinczy Ferenc nevével fémjelzett időszak nyelvművelődési törekvéseit értjük, a nyelvkérdést azonban érdemes tágabb összefüggésben vizsgálni. Már a 17/18. század fordulóján megkezdődött a magyarországi latin nyelvű írásbeli műveltség magyar nyelvűvé válása, az 1730-es évektől jelentősen megnőtt a magyar nyelvű kiadványok száma, a protestáns értelmiségiek és a rendi nemzeti hagyományok szószólói egyaránt szorgalmazták a magyar nyelv szélesebb körű használatát.

A hetekben az elektronikus média rendkívül nagy számú cikkben foglalkozik II. Erzsébet brit uralkodó elhunytával és a temetés külsőségeivel. Nem volt ez másként a régebbi időkben sem. Hasonlóan nagyszabású rendezvénysorozat és nagy érdeklődés kísérte Magyarország talán legnagyobb hatású női uralkodójának, Mária Teréziának elhunytát és temetését is.

Az 1780. november 29-én történt halálesetet követően az egész országban mindenütt tartottak különféle megemlékezéseket, melyekről több könyvtárunkban őrzött nyomtatvány és grafika tanúskodik.

„… az érdemtelen név, melyen az előttünk fekvő könyv neveztetik, kincsesláda avagy az örök üdvösség valódi gazdagságának szekrénye…” – írja a könyv bevezetőjében a szerző, majd rögtön meg is magyarázza, hogy „kincsesláda … a Jézusban megtestesült örök Ige”. Az alábbiakban az ősnyomtatványok korának egyik leggazdagabban illusztrált kötetét, Stephan Fridolin Schatzbehalter címen nyilvántartott munkáját mutatjuk be.

1758-ban jelent meg az első magyar nyelvű, rövid életrajz Kalazanci Szent József életéről. A Stefano Terzoli firenzei piarista eredetileg olasz nyelven, 1747-ben megjelent kis könyvecskéjében tíz történetet ír le Kalazanci Szent József életéből, aki akkor még boldoggá avatása előtt állt. A könyvecskét a piarista iskolákban tanuló ifjúság okulására szánta, tehát minden történethez rövid erkölcsi oktatási is fűzött, továbbá képeket is mellékelt.

Gutenberg Bibliája nem csupán a keresztyénség fő műve, hanem európai művelődéstörténet egyik legfontosabb mérföldköve is. A magyar protestánsoknak Károlyi Gáspár Vizsolyi Bibliája ugyanazt jelenti, mint az európai emberek számára Gutenberg-Biblia. Vajon tulajdoníthatunk katolikus szempontból ugyanilyen jelentőséget Káldi György bibliafordításának? S egyáltalán biztosak lehetünk-e benne – minthogy a szakirodalom ezt meg is kérdőjelezte –, hogy az egész bibliafordítás Káldi György munkája?

Könyvtárunk egyik legértékesebb nyomtatványa Török császárok krónikája néven ismert a szakirodalomban. Az 1597-ben keletkezett, szerző megjelölése nélkül kiadott művel kapcsolatban felmerült, hogy Tinódi Sebestyén egy elveszettnek hitt műve lehet, de tényleges szerzője Baranyai Decsi János (1560 k.-1601. május. 15.). A mai napon elhunyt humanista tudósra, az első magyar közmondásgyűjtőre e munkájával emlékezünk.