Karácsony a Concordantiae caritatisban
Az ünnepi fények, előkészületek és ajándékvásárlási láz közepette ma is keressük azokat az elmélyülési lehetőségeket, elmélkedéseket, melyek karácsony titkának a megértését és megélését segítik. Könyvtárunk egyik kódexének, a Concordantiae caritatisnak segítségével azt járjuk körbe, hogy egy ciszterci szerzetes miként próbálta feltárni karácsony misztériumát 14. századi közönségének.
A kódexben foglalt mű szerzője Ulrich von Lilienfeld (1308–1351) ciszterci szerzetes, aki az alsó-ausztriai Lilienfeld kolostor apátja volt. Művét apáti ideje letelte után írta meg, 1350 körül. Jelen kézirat mintegy 60 évvel későbbi: 1413-ban másolta le Stephanus Lang bécsi polgár, valószínűleg a lányának, Annának is otthont adó Stubentor melletti Szent Miklós ciszterci zárda lakóinak használatára. A kódex illusztrálása Bécsben készülhetett, hét mester munkája különíthető el, akik a cseh, a franko-flamand és a stájer festészet hagyományaiból táplálkozhattak. A kötet a tipológiai gyűjtemények (Biblia pauperum, Speculum humanae salvationis) sorába illeszkedik, melyek közös jellemzője, hogy az előképként (típus) értelmezett ószövetségi jelenetek és az azokat beteljesítő újszövetségi jelenetek (antitípus) egymást kölcsönösen megvilágosító egységet alkotnak, majd ehhez két morális példázatnak tekintett természeti jelenség is kapcsolódik. Így lesz a teremtett világ, Ó- és Újszövetség egymásra vonatkozása az isteni szeretet összhangja, megnyilatkozása (Concordantiae caritatis). A kódex bal oldalán az illusztrációk kaptak helyet, míg a jobb oldalon az adott ünnepnapi prédikáció foglal helyet.
A 14–15. századi emberek életét a mély vallásosság jellemezte, életük ritmusát az egyházi ünnepek határozták meg. Jézus születésének pontos dátumát az evangéliumok nem őrizték meg, s az 1–3. században az őskeresztények nem tartották fontosnak a születés ünneplését. 325-ben, a niceai zsinat rendelte el Jézus Krisztus örök isteni születésének és földi születésének a megünneplését. A nyugati egyház Krisztus születését (Nativitas Domini) december 25-re, a téli napforduló antik számítás szerinti időpontjára, a 4. században nagy népszerűségnek örvendő pogány Sol invictus ünnep idejére tette. A keleti egyház január 6-án ülte meg a Jézus megtestesülését, mely összekapcsolódott Krisztus isteni természetének megnyilvánulásával, így Jézus megkeresztelkedésével és Jézus első csodájával a kánai menyegzőn (Epiphania Domini). A két dátum közötti, karácsonyi szent időszakhoz több ünnep is kapcsolódott. Az alábbiakban a Concordantiae caritatis karácsonyi időszakhoz kötődő beszédeit tekintjük át.
„Mária megszülte elsőszülött fiát” (Lk 2,7) – szól az első karácsonyi beszéd újszövetségi idézete. A prédikáció szerint Mária, a Szűz szülte világra a Fiút, aki egyszerre hordozza az istenit és anyja révén a földi világot is, az ősszülők bűnét jött jóvátenni – az isteni ígéret szerint. A szerző Clairvaux-i Szent Bernát, ciszterci apátra hivatkozva írja, hogy Jézus személyében három csoda kapcsolódik össze: az örök Isten, az Ádámtól hagyományozott test és a Lélek. A hozzá kapcsolódó ótestamentumi kép szerint Ulrich apát az Atyát Jákobhoz hasonlítja, aki fiát, Józsefet, mikor elküldte a testvéreihez, egy bokáig érő szőttesbe öltöztette (Ter 37,13), ugyanígy az Atya is fiát, Krisztust az összes erénnyel és kegyelemmel öltöztette fel, mielőtt a világba küldte. A Dániel könyvéből vett jövendölés (Dán 2,34) szerint Krisztus egy hegyről legördülő kő, mely a világ és az ördög minden hazug vágyát jelképező szobrot összezúzza, és omlásával egy újabb hegyet hoz létre. Ezt követi a két természeti párhuzam: az Atyát egy strucchoz hasonlítja, mely Mária méhébe mint a tenger homokjába rakja le tojását, az Igét, de melyet csakis a nap melege, emberi és isteni beavatkozás nélkül, költhet ki, s az így kikelő struccfióka Krisztus. A strucc-párhuzam találó, noha helyette a teknősbéka talán természetrajz szempontjából jobban megfelelt volna, a strucc ábrázolása egészen valósághű, egy nagy testű futómadarat láthatunk. A másik képben Krisztust kaporral azonosítja, mivel a szerinte a kapor a feltöretlen, műveletlen földön sok-sok betegséget gyógyító növény.
A másik karácsonyi beszéd középpontjában – a mai liturgiának megfelelően – a pásztorok állnak (Lk 2, 8). A prédikátor szerint a pásztorok az egyház vezetői, akik a rájuk bízott nyájat szóval és példával kell hogy segítsék, vigyázzák. Isten nyáját legeltetve jutnak el Betlehembe, az isteni kenyérhez, Jézushoz, és ott el kell hinniük, hogy Isten igéje megtestesült. Ha dicsérik az Urat, akkor megérdemlik, hogy egykor majd haza, az égi királyságba
térhessenek. Érdemes kiemelni, hogy a prédikáció szerint Jézus mellett a bűnbánó Mária és József látható, az illusztrátor azonban csak Máriát ábrázolta. Ha a pásztorok, ahogy Mózes is tette, belsőbb pusztákra hajtják nyájukat - akár jámbor intelmekkel, akár szigorúbb szabályokkal –, akkor ugyanúgy kiérdemlik, hogy meglássák az égő csipkebokrot, isteni anyának szűz testét, ahogy a mennyei Fiú lángjai törnek elő belőle, közben meghallhatják az Urat, aki megváltást ígér a tövisbokorból. Tóbiás könyvében szerepel az a történet (Tób 5, 10), miszerint Rafael arkangyal egy ifjú képében megjelenik, és megígéri Tóbiás vak apjának, Tobitnak, hogy Isten meg fogja gyógyítani. Nemcsak az eredeti lilienfeldi kéziratban, de a Stephanus Lang által másolt példányunkban is Tóbiás neve szerepel. A hiba viszonylag tipikusnak tekinthető, hiszen a korszakban elsődleges forrásként nem a Bibliát, hanem inkább prédikációgyűjteményeket, enciklopédikus igényű összefoglalókat forgattak, és másutt is előfordultak ilyen módon „hagyományozódó” hibák, tévesztések. A természeti párhuzam szerint a zene segítségével könnyebb elejteni a szarvasokat, és a delfinek is örömmel követik a muzsika hangjait. A delfineket nagy testű, emlős állatként festette meg az illusztrátor, arcuk malacra emlékeztet, melynek elején szarv áll (a kódex más ábrázolásánál ez a szarv még hangsúlyosabb). A szkriptor megjegyzése szerint ezek a szólamok lehetnek angyali szózatok, de akár szent prédikációkat is érthetünk alatta, melyeket az egyszerű emberek, mint Ulrich is, figyelemmel kísér.
Karácsony nyolcadnapján (oktáváján) tartották a zsidó hagyományok szerint Jézus körülmetélését és névadását (Circumsicio Domini). Ez a nap január 1-jére esett (kiskarácsony), a mai liturgiában nem kap kiemelt szerepet, a 14–15. században
azonban még fontos volt a megünneplése. Az e napi illusztrációk mindegyikén hangsúlyos a körülmetéléskor kiömlő vér ábrázolása, nem véletlenül, ugyanis a prédikáció szerint ez a jele Jézus emberi voltának. Ószövetségi előképül felidézi, hogy Isten elrendelte Ábrahámnak, hogy a szövetség jeleként minden férfit metéljenek körül (Ter 17,1, 17,10), illetve mikor Józsue körülmetélte Izrael fiait (Józs 5, 2). A természeti képek közül az ivartalanított bika, mely a beszéd szerint jobban bírja a munkát, könnyen érthető. Érdekesebb választás a hód, ami a vadász elől menekülve ivartalanítja magát, mert – Plinius szerint – heréjének gyógyító ereje van, és így megmenekülhet. Ezen a ponton kapcsolja össze Ulrich apát Krisztussal, mert szerinte Krisztus akkor adta nekünk a legjobb orvosságot, mikor hagyta, hogy az ő vérét is kiontsák.
December 28-án ünnepli ma az Egyház az Aprószentek ünnepét, mikor a Jézus helyett Heródes által lemészároltatott gyermekekre emlékezünk. A Concordantiae caritatisban három tipológiai sorozat is kapcsolódik megünnepléséhez: az Egyiptomba való menekülés, a megérkezés és az Egyiptomból való visszatérés. A ciszterci szerzetes a menekülés ószövetségi példájaként idézi fel Mózes menekülését a fáraó emberei elől (Kiv 2, 15) és Dávid elrejtőzését Saul elől (1 Sám 19,2), természeti párhuzamként a gazella menekülését a vadász, a vadszamár futását az oroszlán elől. Az Egyiptomba való megérkezésről szóló prédikáció központi gondolata az isteni erő, az isteni jelenlét kinyilatkoztatása, mely ledönti a bálványokat. A szerző Jeremiás jövendölésére és az evangéliumra hivatkozva azt írja, hogy Mária, József
és Jézus Egyiptomba érkezésekor ledőltek a bálványszobrok. Ez a mozzanat azonban a Bibliában nem, csak az apokrifokban szerepel. Az illusztráción Mária egy szamár hátán ül, kezében a kis Jézussal, feje fölött Gloria látható, József pedig kíséri őket. Mózesnek az Úr két táblát adott át, a táblák világiak voltak, de rajtuk szereplő gondolatok Istentől valók, hasonlóan Krisztushoz. Mikor Mózes visszatért táborához, ott aranyborjú bálványokat látott, ezért a táblákat és velük a bálványszobrokat is összetörte (Kiv 32, 19). A másik ószövetségi előképben a frigyláda jelenik meg: mikor a filiszteusok Dágon templomába vitték a frigyládát, jelenlétében összetört a Dágon szobra (1 Sám 5,2–5). A hering elpusztul a szélfúvástól – olvasható a természeti párhuzamnál. A hering, a földi dolgok, a bizonytalan javak, örömök jelképe, a lágy szellő pedig az Krisztus, aki így örök kárhozatra ítélheti a bálványimádókat, bűnösöket. Krisztus mint a tiszta élet forrása jelenik meg a következő képben: aki a Zufer forrás vizéből iszik, kigyógyul a bujaságból, minden bűnéből. Az egyiptomi tartózkodásra az apokrif iratok 1–7 év közötti időtartamot említenek, leggyakrabban 2-3 éves kisfiúként ábrázolják hazatértekor Jézust. A kódexünkben a visszatéréskor is Mária ölében utazik a szamáron, noha már nagyobb fiúcska.
Az Epiphania ünneplése a 14–15. századi nyugati hívek számára is a mainál fontosabb lehetett, ugyanis a kódexben a liturgikus év ünneprendjének szervezője. Epiphania napján a Háromkirályok hódolatát; a nyolcadán belüli vasárnapon a 12 éves Jézus bemutatását a templomban; octáváján Urunk megkeresztelkedését; octávája utáni első vasárnapon pedig a kánai csodát dolgozza fel a Ulrich apát. Az újszövetségi idézetben, Máté evangéliuma alapján még helyesen szerepel, hogy a bölcsek jönnek köszönteni Jézust, de mind a szkriptor, mind az illusztrátor már a királyok hódolatát említi munkájában. A prédikátor kiemeli, hogy a háromkirályok azzal, hogy Jézus keresésére indultak, az Üdvösség útjára léptek. Szerinte a mirhát azok viszik, akik bűnösek, és feloldozást kérnek; tömjént azok, akik már felismerték a jót, az arannyal pedig a beteljesülésért könyörgünk, hogy a Lélek ereje segítsen. Ószövetségi típusként Salamon jelenik meg, akinek Hirám szolgái aranyat (1 Kir 9, 11), Sába királynője pedig értékes ajándékokat hozott (1 Kir 10, 1). A szerző ismét a heringeket állítja párhuzamba a példázathoz, mert szerinte ahol a tengerben fényt látnak, ott nagy számban gyorsan összegyűlnek, ugyanúgy, ahogy a királyok is siettek az isteni csillaghoz. A heringek ábrázolása hasonló az egyiptomi beszéd illusztrációjához, kis testű tengeri halakként szerepelnek. A márna példája, miszerint észreveszi a halászhálót, és átugrik felette, már háromkirályok történetének azon elemére világít rá, hogy más úton tértek haza, hogy ne találkozzanak Heródes királlyal.
A concordantiák némely párhuzamát, összecsengését, pontos megfeleltetését ma talán néha kissé erőltetettnek érezzük, de a prédikációkban mindvégig kiviláglik az isteni kegyelem keresése.
Bácskai-Horváth Hajnalka
